Az egyik legnagyobb beszédtéma a főszereplő radikális átalakítása. A menyasszony itt nem egy romantikus figura, hanem egy torz, újraalkotott lény, aki egyszerre kelt együttérzést és félelmet. A fizikai megjelenése sokkoló, de még ennél is erősebb az, ahogy viselkedik: kiszámíthatatlan, ösztönös és folyamatosan keresi a saját identitását egy olyan világban, ami eleve elutasítja.
A film nem klasszikus horror, hanem inkább egy nyugtalanító pszichológiai utazás. Az 1930-as évek Chicagója itt nem nosztalgikus háttér, hanem egy sötét, rothadó közeg, ahol a társadalom ugyanúgy szétesőben van, mint azok a testek, amelyeket újraélesztenek. A város szinte külön karakterként működik, és folyamatosan nyomás alatt tartja a szereplőket.
A legmerészebb döntés, hogy a történet nem Frankenstein szemszögéből mesél, hanem a teremtményéből. És ez teljesen átírja az egészet. Itt nem az a kérdés, hogy sikerül-e életet teremteni, hanem az, hogy mi történik utána. Mit kezd egy lény azzal, hogy létezik? Mit jelent az, hogy “szerelem”, ha azt erőszakkal hozták létre?
A film vizuálisan brutális. A gótikus horror és a noir elemek keverése egyszerre gyönyörű és taszító. Vannak jelenetek, amik konkrétan beleégnek a néző fejébe – nem jumpscare-ek miatt, hanem mert egyszerűen nem lehet őket kényelmesen feldolgozni.
Viszont ez a film nem mindenkinek készült. A történet sokszor szándékosan lassú, néha széteső, és inkább hangulatokkal dolgozik, mint klasszikus cselekménnyel. Nem vezet kézen, nem magyaráz túl, és nem ad megnyugtató válaszokat. A romantikus szál is inkább torz és nyugtalanító, mint megható.
És pont ez az, ami miatt működik – vagy ami miatt sokan elutasítják.c
