VÁSÁRY TAMÁS – Isten kezében - A zene nem állás, hanem hivatás
Vásáry Tamás zongoraművész számára a zene a hit egyik legmélyebb gyakorlata: üzenet, amely egy „isteni dimenzióból” érkezik. Gyerekkorának paradicsoma a debreceni évekhez kötődik, ahol a Református Nagytemplom árnyékában – püspök nagyapja örökségétől kísérve – először talált rá az életcéljára. Később Budapesten a Zeneakadémia, majd az emigráció, Kodály Zoltán atyai jelenléte, a visszatérések Debrecenbe, és a fiatalokért végzett munka rajzolják ki azt a pályát, amelynek minden pontján ugyanaz a bizonyosság kíséri: a tehetség ajándék, amelyért felelősséggel tartozunk.
„Debrecen: az első paradicsom”
Vásáry a Püspöki Palota melletti bérházban töltött éveket élete „legboldogabb periódusának” nevezi: hat és tizenkét éves kora között itt született meg benne a hivatás. A Református Nagytemplom és a családi történetek – köztük püspök nagyapja, Baltazár Dezső alakja – korán megtanították a hit gyakorlati, hétköznapi súlyára. A levelek, a humoros intelmek („Az aztán a meglepetés, mikor az ajándék kevés”) és a Zeleméri kúria emlékei mind azt a világot hívják elő, amelyben a szellemi tartás és a szolgálat természetes volt.
Első pódium, első beavatás
Nyolcévesen a Debreceni Zenede nagytermében játszott először – Mozart zongoraversenyt, Baranyi János vezényletével. A rettegő izgalom – saját szavai szerint – azóta is része a szakmának: „ez a legnagyobb adó, amit a zenész fizet: a színpad előtti drukk.” A későbbi visszatérések Debrecenbe, a Kölcsey Központ színpadára, mintha az álom és valóság közti határt mosták volna el: a város nem emlék, hanem tartós jelenlét maradt.
Hit és hivatás – „templomból templomba”
Vásáry számára a zene szellemi tevékenység. Nem „agyi munka”, inkább üzenet, amelyet közvetíteni kell. A pálya így pap-szerű szolgálattá válik: „nem állásnak tartottam, hanem hivatásnak”. Amikor a Liszt Ferenc Zeneakadémiára került, felismerte: ez sem pusztán iskola, hanem szentély – a magyar zene „alma matere”, ahol Kodály Zoltán volt a „főpap”.
Kodály keze
Élete egyik legdrámaibb fordulatán – szülei kitelepítése idején – Kodály Zoltán egyszerre lett útmutató és menedék: meghallgatta, támogatást adott („ezt az induláshoz”), majd később Steinway zongorát is szerzett számára, hogy méltó hangszeren készülhessen vizsgahangversenyére. Vásáry szerint ez nem csak anyagi, hanem erkölcsi fedezet volt: a „Kodály-aláírás” életre szóló bizalom. Kodály asszisztenseként tanított is, mégis a zongoraművészi pályát választotta – mert a „kettő együtt nem megy”.
Ösztön és tudat: a saját hang visszafoglalása
A korai versenygyőzelmek után (Zeneakadémia-Liszt verseny, I. díj) nem röppálya, hanem belső küzdelem következett. Az analitikus, előre tervező játékmód elvette a „hímporát” az ösztönös zenélésnek. A fordulópontot Fischer Annie játéka hozta: a szívből jövő természetesség lett újra az iránytű, amelyhez módszerben és lélekben is visszatalált.
Emigráció, majd hazatérések – Debrecen újra és újra
Az 1956-os emigráció Svájcig vitte, de álmaiban folyamatosan Debrecenbe tért vissza. Amikor először jött haza, csukott szemmel kérték a Nagytemplom elé – hogy végre az álom valósággá legyen. A későbbi években Kodály Zoltán Ifjúsági Zenekart alapított, amellyel minden nyáron háromhetes munkát zárt debreceni, budapesti és külföldi koncertekkel.
„A talentumot kapjuk” – felelősség a tehetséggel
Vásáry szerint a művészet igazi része nem tanulható: „kapjuk”. A talentum ajándék, amely alázatra kötelez. Ezért gyanakvó minden önelégültséggel szemben, és ezért hangsúlyozza: nem az a kérdés, honnan jöttünk, hanem az, milyenek vagyunk itt és most.
Gyermekhíd és ösztöndíjak – számonkérhető szeretet
Zenei és emberi felelőssége a közösségi munkában kézzelfogható: Gyermekhíd Alapítvány – elhagyott gyerekek támogatására –, és fiatal zenészeknek szóló ösztöndíjak. Úgy érzi, egyszer majd nem a Carnegie Hall tapsa, hanem az irgalom és a szolgálat lesz az, amit „Jézus számon kér”.
„Bennetek van a mennyek országa”
A legfontosabb krisztusi mondat számára az, hogy a mennyek országa bennünk van. Az élet lényege így abban a belső munkában történik, ahogyan az ember bánik a kapott talentumaival – zenében, hitben, emberhez méltó életvezetésben.
Idézetek
„Mind a mai napig izgulok a pódium előtt – ez a mesterség ára.”
„A zene szellemi üzenet – nem állás, hivatás.”
„Ami érték bennünk, azt kapjuk – és felelősek vagyunk érte.”
„Nem az érdekel, ki honnan jött, csak az, milyen ember itt és most.”