Egy film, ami nem akar hősöket gyártani
A Joker legnagyobb ereje abban rejlik, hogy teljesen szakít a megszokott szuperhős-sablonokkal. Nincs megváltó főszereplő, nincs egyértelmű jó és rossz oldal. A történet középpontjában Arthur Fleck áll, egy társadalmilag elszigetelt férfi, akinek fokozatos leépülését a néző végigköveti.
A film nem magyarázza túl a történéseket, nem kínál feloldozást, és nem kér bocsánatot azért, hogy kényelmetlen kérdéseket tesz fel.
Miért váltott ki ekkora vitát?
A Joker megjelenésekor sok kritika érte amiatt, hogy erőszakot normalizál, vagy hogy romantizálja a főszereplő összeomlását. Mások viszont épp ellenkezőleg látják: szerintük a film egy figyelmeztetés arra, mi történik akkor, ha egy társadalom következetesen hátat fordít a legkiszolgáltatottabb rétegeknek.
A vita valójában nem a filmről szól, hanem arról, hogy meddig terjed a társadalmi felelősség, és hol kezdődik az egyéni döntések súlya.
Egy karakterdráma közelebb a valósághoz, mint hinnénk
Arthur Fleck története sok ponton emlékeztet a hetvenes évek pszichológiai drámáira, ahol a hangsúly nem a cselekményen, hanem a belső folyamatokon volt. A film szándékosan lassú, nyomasztó, és gyakran kellemetlen – épp ezért hat ennyire erősen.
A Joker nem akar szórakoztatni. Inkább azt kérdezi meg a nézőtől: mit kezdünk azokkal, akik láthatatlanok maradnak a rendszerben?
Miért beszélünk még mindig erről a filmről?
A Joker sikere azt mutatja, hogy a közönség nyitott azokra a történetekre is, amelyek nem kínálnak egyszerű válaszokat. A film nem ad megoldást, nem zárja le a konfliktusokat, és nem próbál megnyugtatni – ezzel viszont hosszú távon is gondolkodásra késztet.
Ez az oka annak, hogy évekkel a bemutató után is újra és újra előkerül a beszélgetésekben.