Egy világ, amely már nem fekete-fehér
Az Avatar eddigi részei egy viszonylag egyértelmű erkölcsi térképet rajzoltak fel: természet kontra kizsákmányolás, őslakosok kontra hódítók. A Tűz és hamu azonban árnyalja ezt a képet.
A történet középpontjába egy új Na’vi törzs kerül, amely nem a vízhez vagy az erdőkhöz, hanem a tűzhöz és a pusztításhoz kötődik. Ez a döntés alapjaiban változtatja meg Pandora eddig idealizált képét, és felveti a kérdést:
mi történik, ha a konfliktus nem kívülről érkezik, hanem belülről fakad?
Pandora sötétebb arca
James Cameron korábban is hangsúlyozta, hogy a folytatások célja nem csupán a látvány fokozása, hanem a világ morális mélyítése. A Tűz és hamu ezt a szándékot látszik beteljesíteni: a természet már nem csak áldozat, hanem erő is, amely pusztítani képes.
A film várhatóan kevesebb romantikus idealizmust, és több politikai, társadalmi feszültséget hoz. Pandora többé nem menekülési útvonal – hanem tükör.
Miért lehet ez a legmegosztóbb Avatar-rész?
Az Avatar sikere eddig nagyban támaszkodott a vizuális csodára és az érzelmi azonosulásra. A Tűz és hamu ezzel szemben kényelmetlenebb kérdéseket tesz fel:
van-e „jó oldal” egy olyan világban, ahol mindenki a túlélésért harcol?
A film nem ígér egyszerű válaszokat. Inkább azt vizsgálja, hogyan válik az eszme, a hit vagy a hagyomány romboló erővé, ha kizárólagossá válik.
Miért fontos ez az Avatar-univerzum jövője szempontjából?
A Tűz és hamu kulcsszerepet játszhat abban, hogy az Avatar ne csak látványfilmként, hanem valódi mitológiaként éljen tovább. Ha Cameron valóban vállalja a sötétebb tónust, ez a rész lehet az, amely végleg felnőtté teszi a sorozatot.
A kérdés már csak az:
készen áll-e a közönség egy olyan Pandorára, amely már nem megnyugtat, hanem provokál?