A korabeli anekdoták szerint Verdi környezetében is akadtak, akik a taps után csak ennyit kérdeztek:
„A zene gyönyörű – de ki kicsoda ebben a történetben?”
Ez a mondat nem szó szerinti idézet, hanem olyan visszatérő megjegyzés, amely zenetörténeti könyvekben, karmesterek visszaemlékezéseiben és operaházi ismertetőkben újra és újra felbukkan.
Egy történet, amely egyetlen végzetes pillanatból indul
A librettó szerint a történet gyökere egy régi bűn: egy máglyahalálra ítélt asszony, egy bosszút esküdő nő, és egy éjszaka, amikor egy gyermeket elrabolnak – majd tévedésből a rossz gyereket vetik a tűzbe. Ez az elem nem értelmezés, hanem az opera cselekményének egyik dokumentált alappillére.
A tragédia innentől generációkon át öröklődik. Testvérek nőnek fel egymás ellen, anélkül hogy tudnák, kik valójában. A múlt döntései lassan, de elkerülhetetlenül formálják a jelent.
Miért nem a logika a lényeg?
Az operatörténet-írás gyakran említi, hogy A trubadúr esetében a zene ereje messze felülírja a cselekmény bonyolultságát. Zenetudósok és rendezők egyaránt hangsúlyozzák: Verdit nem az érdekelte, hogy minden részlet racionálisan követhető legyen, hanem az, hogy az érzelmi helyzetek azonnal hassanak.
Ezért terjedt el az a félig tréfás, félig komoly mondás az operavilágban, miszerint:
„A trubadúr története érthető – csak nem érdemes minden pillanatban logikát keresni benne.”
Miért él tovább ez a történet?
Azért, mert az opera mélyén nem egy kusza cselekmény áll, hanem egy időtlen felismerés:
a titkok, az elhallgatások és a bosszú nem tűnnek el – csak tovább öröklődnek.
Talán ezért játsszák A trubadúrt ma is újra és újra világszerte.
Nem azért, mert minden részlete könnyű.
Hanem mert az érzelmi igazsága vitathatatlan.